Van egy régi mondás, amely szerint, „aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja."
A spirituális világban ez különösen veszélyes. Hogyan lehetséges, hogy valaki két meditáció után meditációs tanfolyamot hirdet? Három hónapos online jóga képzés után oktatói oklevelet kap? Hogy valaki mesternek nevezi magát, miközben maga soha nem ült le komolyan, napi szinten gyakorolni? Hogy semmilyen iskolája, képzettsége sincs?  A válasz nem egyszerűen a szemtelenségben vagy a tudatlanságban rejlik mögötte komplex pszichológiai mechanizmusok és mély lelki sérülések húzódnak meg.

A Spirituális Materializmus: A Mester Státusz Csapdája  
Azt gondolhatnánk, hogy a spirituális fejlődés a mesterré válás útján a legalattomosabb akadály a kétely vagy a lustaság. nem is gondolnánk , hogy a legravaszabb mind közül az egó egy különleges mutációja: a spirituális materializmus. Ez azt jelenti, hogy az egyén belső átalakulása és fejlődése helyett a spirituális szerephez és státuszhoz tartozó mellékterméket az elismerést, a tekintélyt, a hatalmat kívánja megszerezni.Ilyenkor az egó rendkívül rugalmas és kreatív. Ha valaki azt mondja neki, hogy a materialista önérvényesítés nem helyes, az egó nem megsemmisül, hanem átalakul. Felveszi a „mester", a „vezető", az „ébredett tanítvány" köntösét. A spirituális fogalmak díszítőelemmé válnak az identitásban, nem pedig szerszámmá a belső munkához. A jóga, a meditáció, a buddhista terminológia felkerül a névjegykártyára, de semmilyen formában nem dolgozik magán az egyén.Ez a csapda azért különösen veszélyes, mert kívülről megkülönböztethetetlen az igazi fejlődéstől a mély belső mesteri úttól. A spirituális materialista is helyesen idéz, szépen fogalmaz, és természetesen vonzó „aurát” sugároz. A különbség a mélységben van és ezt csak az idő és a valódi krízisek tárják fel.

A Belső Úton /A Dunning–Kruger-hatás/
A pszichológiából ismert Dunning–Kruger-hatás azt írja le, hogy a kevés tapasztalattal rendelkező ember hajlamos túlbecsülni saját tudását és kompetenciáját. Minél kevesebbet tud valaki egy területről, annál kevésbé látja át annak valódi mélységét és komplexitását ezért tévesen azt hiszi, mindent ért.A meditáció és a spirituális fejlődés területén ez a jelenség szinte törvényszerűen megjelenik.
Aki az első néhány mélyebb élmény egy erős légzőgyakorlat, egy különleges jóganap, egy megható csoportos rituálé után abbahagyja a gyakorlást, az megáll a csúcsélménynél. Nem tudja, hogy ez csak az előszoba volt. Nem tudja, hogy a valódi munka az árnyoldalakkal való találkozás, az őszinte önvizsgálat, a belső ellenállás megtörése, a tudat lassan formálódó természetének megtapasztalása még el sem kezdődött.A tapasztalatlan tanító tehát nem feltétlenül hazudik szándékosan. Sokszor ő maga hiszi el, hogy eljutott valahova. Éppen ez teszi különösen veszélyessé a saját meggyőzettsége hitelessé teszi a tanítványok szemében.

A Lelki Háttér /Aki Nem Tudja, Miért Tanítja?/ 
Ha valaki két meditációs alkalom után meditációs tanfolyamot hirdet, az nem elsősorban kompetencia-kérdés. Ez mélyen lelki kérdés.

Az azonnali elismerés iránti sóvárgás az egyik leggyakoribb hajtóerő. A tanítói pozíció azonnal figyelmet, tiszteletet és sokszor anyagi bevételt, szexuális lehetőségeket kínál. Az alacsony önértékelésű ember számára ez mérhetetlen vonzerővel bír, hiszen a belső értéktelenségérzést pillanatok alatt kompenzálja a külső visszaigazolás.

A belső űr elkerülése szintén fontos szerepet játszik.
A valódi meditációs gyakorlás szembesít: a csendben előjönnek a fájdalmak, a feldolgozatlan traumák, az egoval való kényelmetlen találkozások. Sokkal könnyebb és kellemesebb másokat tanítani a belső csendről, mint saját magában megélni azt. A tanítói szerep egyfajta menekülési útvonal a tanfolyam szervezése, a diákok kérdéseire való válaszolás lefoglalja az elmét, és pontosan azzal tölti az időt, amit a csend elől menekülve kerülni akart.

A hatalomvágy és a kontroll a harmadik pillér. A tanítás burkolt hatalmi pozíció. Az érett személyiség ezt a hatalmat a szolgálat eszközének tekinti az éretlen személyiség ebben a mások feletti dominancia lehetőségét látja. Tudja, hogy a tanítvány kiszolgáltatott, kereső, bizalomra vágyó helyzetben van. Ez a dinamika rendkívül vonzó lehet annak, aki a saját életét nem tudja irányítani, de másokét igen.

Miért a gyakorlás az egyetlen kulcs a mesterré váláshoz?
A spiritualitás a szellemi út, nem elméleti tudomány. Nem lehet könyvekből megtanulni ugyanúgy, ahogy egy könyvből nem lehet megtanulni biciklizni. Az elmélet legfeljebb az útjelző tábla, de a biciklizés maga csak a nyeregben kezdődik el.
A tudás és a megvalósítás közötti szakadék a spirituális fejlődés alapvető kihívása. Valaki mondhatja, hogy „a tudat természete az üresség" és igaza lesz, elméletileg. De aki ezt hosszú évek csendes meditációs gyakorlatain keresztül megtapasztalta a saját bőrén, az sejtszintű igazságot hordoz. Ez a különbség a papagáj és a mester között.

A hitelesség nem szavakban él, hanem energetikai jelenlétben. A valódi gyakorló jelenlétének minősége más. A diák nem mindig tudja megmagyarázni, miért érzi magát megnyugodva egy valódi tanító közelében, de érzi. Aki rendszeresen ül a csendben, az elhozza a csend egy részét a mindennapjaiba, a szavaiba, a tekintetébe. Aki csak elméletileg ismeri a meditációt, annál disszonancia keletkezik: a szép szavak és a belső állapot feszültsége szinte tapintható.

A tanítás felelőssége a tapasztalat felelőssége is egyben. Egy hegyi vezető nem azzal nyer bizalmat, hogy olvasta a térkép magyarázatát, hanem azzal, hogy megjárta párszor azt az utat.
A meditáció gyakorlása közben számos nehézségbe ütközünk. Ha a tanítvány útközben megijed, eltéved, belső akadályba ütközik, a tanítónak saját tapasztalatából kell segítenie, nem könyvidézetekből. A spirituális útvezetés ebben az értelemben nem más, mint felelős társ kísérés a tudat legmélyebb, legkiszolgáltatottabb rétegein át.

Miért nem lehet „megúszni” a gyakorlást?

Az Asztalos és a Szék

Képzeld el az asztalos tanoncot. Tizenhat éves, lelkes, tele van tervekkel. Az első székét nagy izgalommal készíti el figyel a mesterére, pontosan követi az utasításokat, minden csavart a helyére tesz. A szék elkészül. Szép is, első pillantásra. De ha leülsz rá, érzed: kicsit billeg. Ha megmozdul alattad, nyikorog. Nem feltűnően, nem veszélyesen, de ott van az a hang, az a bizonytalanság a lábak illesztésénél, ami elárulja: ez egy tanuló munkája.

A tanonc azonban nem dobja el a gyalut. Másnap reggel újra ott áll a műhelyben. Elkészíti a második széket. Az is nyikorog, de kicsit kevésbé. A harmadik már stabilabb. Az ötvenedik szék már nem billeg. A százötvenedik már valóban szép. És amikor húsz év múlva a mester elkészíti a néhány ezredik székét, valami egészen más történik: a kéz már nem gondolkodik. A fa mintha maga mondaná meg, hol kell illeszteni. A sok ezrediknél, a súly, a rostos szerkezet mindez nem információ többé, hanem párbeszéd. A szék nem csupán elkészül, hanem megszületik.

Ekkor mondják rá: mestermű.

De mit jelent ez valójában? Azt, hogy az asztalos okosabb lett? Hogy több könyvet olvasott az asztalosságról? Nem. Azt jelenti, hogy a tudás leköltözött a fejéből a kezébe. Ott él a tenyérben, az ujjbegyekben, az alkar izmainak finom memóriájában. Beért a gyakorlás. Valódi tudássá alakult. Ezt a fajta tudást nem lehet átadni szavakkal. El lehet mondani, hogyan kell széket készíteni, de az a gondolatok és szavak soha nem fognak széket készíteni. Csak a kéz tudja megcsinálni, amelyik már ezerszer megcsinálta.

A Szakács és a Leves

Van egy másik kép, amely ugyanezt az igazságot más „ízekkel” meséli el.

A fiatal szakácstanuló az első napján levest főz. Követi a receptet: ennyi só, ennyi idő, ennyi víz. A leves ehető. Talán még ízletes is. De, aki igazán ért hozzá, az megkóstolja és tudja: ez egy recept. Pontos, szabályszerű, hibátlan és mégis lelketlen. Mintha valaki helyesen ejtené ki egy idegen nyelv szavait, de nem értené, amit mond.

A tanuló azonban visszamegy a konyhába. Másnap is megfőzi ugyanazt a levest. Egy hét múlva is. Egy hónap múlva is. Évek telnek el, és a leves látszólag ugyanaz a leves lassan elkezd megváltozni. Nem a recept változik. A „kezek” változnak meg. A figyelme mélyül el. Rájön, hogy a hagyma pirítása nem időkérdés, hanem illat kérdés. Megtanulja, hogy a csont nem akkor adja ki a legjobb ízét, ha forrón lobog a víz, hanem ha alig rezdül. Megérzi, mikor kell sózni nem azért, mert megjegyezte, hanem mert azt az „ujja” azt mondja.

Egy nap valaki megkóstolja a levesét, és nem tud mit mondani. Nem tudja megmagyarázni, miért jó. Csak tudja, hogy az. Ez a pillanat ez a néma elismerés az, amit évtizedek csendes, ismétlődő, látszólag unalmas munkája épített fel.

A mester szakács nem azért jobb, mert több receptet ismer. Azért jobb, mert a főzés belőle és a konyhában töltött évekből jön, nem a fejéből.Mindezek a képek az asztalos, és a szakács, ugyanarról az alapigazságról szólnak, amelyet a keleti bölcsességhagyományok „testté vált tudásnak", a japán mesterek „do"-nak, útnak neveznek. Minden mesterség egy út, amelyen a tudás lassan az ember részévé válik.

A meditáció és a szellemi út azonban ebből a szempontból még mélyebb és még kíméletlenebb terület, mint az asztalosság vagy a főzés. Az asztalos rossz széke legfeljebb nyikorog a leves talán túl sós.  A nem gyakorló meditációs tanár esetében a „rossz szék" egy másik ember legkiszolgáltatottabb belső mentális állapota.

A meditáció tanítása azt jelenti, hogy valakit elkísérsz a saját tudatának legsötétebb és legfényesebb sarkaiba. Ehhez nem elég tudni az utat ott kell lenned, menned az úton. Napról napra. Nem akkor, amikor kedved van, hanem akkor is, amikor nem.

Különösen akkor, amikor nem.Mert a valódi meditációs mester nem az, aki a legtisztábban magyarázza el az elme természetét. Hanem az, aki reggel leül, és belép a „csendbe” a „térbe”, amelyet már tízezer reggelen meglátogatott. Aki ismeri a csend unalmas szürke rétegeinek az ízét ugyanolyan jól, mint a mély feloldódás pillanatait. Aki tudja, hogy a kételynek van textúrája, a félelemnek van hangja, a belső ellenállásnak van szaga és aki mindezekkel már annyiszor találkozott, hogy nem menekül előlük.

Az Ismétlés Titka.  A mesterré válás folyamata.

Az asztalos, a szakács, és a meditáló között van egy közös kapocs: mindannyian megélték és felfedezték az ismétlés titkát.

Az ismétlés nem unalom. Az ismétlés az a folyamat, amelynek során a külső tudás belső igazsággá válik. Az első szék csak fa és csavar. Az ezredik szék már az asztalos kezének meghosszabbítása. Az első leves csak recept. Az ezredik leves már a szakács figyelme.

Aki ezt a folyamatot megkerüli, aki a mester titulusát keresi az út helyett az pontosan azt cseréli el, ami a lényeg. Megkapja a nevet, de nem kapja meg a dolgot, amelyet a név jelöl.

Egy szék, amelyet mesterműnek nevez valaki, attól még billeg és nyikorog.

Egy leves, amelyet mester szakácsok tálalnak, attól még csak recept.

És egy tanítás, amelyet mester tart, de maga sosem ült le a csendben az csak szép szavak halmaza, amelynek nincs gyökere, nincs mélysége, és végső soron: nincs igazi haszna annak, aki valóban keres.

A mesterség nem egy pont, ahova megérkezünk. A mesterség az út maga, amelyen minden egyes nap újra el kell indulni.

Hogyan ismerheti fel a laikus útkereső, hogy rossz helyen van?

A nem hiteles tanítók sokszor kiváló retorikusok. Megtanulták a nyelvet, a gesztusokat, a szüneteket. A manipulatív személyek különösen tehetségesek abban, hogy pontosan azt nyújtsák, amit a kereső személy hallani szeretne. Ennek ellenére vannak felismerhető jelek.

A tévedhetetlenség mítosza az első figyelmeztető jel. Ha a tanító sokszor valótlant állít, vagy nincs leinformálható múltja (iskolák, mesterek, képzettségek) Ha a tanító soha nem mond olyat, hogy „ezt nem tudom", ha minden kérdésre azonnal van válasza, és ha a kritikát elutasítja vagy megbünteti … fuss!!! Vissza se nézz. A valódi mester a legőszintébb szót is ki meri mondani: „nem tudom". A tudatlanság beismerése nem gyengeség a spirituális fejlődésben, hanem az egyik legmélyebb erény.

A függőségi viszony kiépítése a második, és talán legveszélyesebb jel. Ha a tanító azt sugallja, hogy nélküle és a rendszere nélkül nem fejlődhetsz, ha fokozatosan eltávolít a barátaidtól és a családodtól, ha azt érzed, hogy egyedül nem vagy képes semmire ez már nem tanítás. Ez manipuláció. A valódi tanító pontosan az ellenkezőjét teszi: belső autonómiára tanít, a saját belső hangodra ébreszt rá, és végső soron fölöslegessé teszi magát az életedben.

A személyi kultusz ugyancsak egyértelmű intő jel. Ha a közösség életének középpontjában nem a tanítás és a gyakorlás áll, hanem a tanító személyének csodálata, az ő különlegességének folyamatos hangoztatása, az ő sérthetetlenségének dogmája az a csoport aligha tekinthető spirituális közösségnek. Az már a bálványépítés klasszikus folyamata, a kritikátlan idealizálás egyik formája.

A kizárólagosság és a dogmatizmus is figyelmeztető. „Csak az én módszerem vezet el az igazsághoz, minden más út téves” ez nem spirituális bölcsesség, hanem félelemből fakadó kontroll. A hiteles tanítók általában mély tisztelettel szólnak más hagyományokról és utakról, még ha magukat egyhez is kötik.Végül: bízz a testedben. Ha a tanító szavai szépek, a helyszín inspiráló, de a gyomrodban ott van a folyamatos feszültség, a szüntelen enyhe szorongás, a kételynek egy névtelen árnyéka bízz abban. A test ritkán hazudik. Az intuíció nem a gyanakvás hangja, hanem az első és legőszintébb belső iránytű.

A szexuális közeledés. A legsötétebb visszaélés! Amikor a tanító átlép egy határt.Van a nem hiteles tanítók visszaéléseinek egy olyan rétege, amelyről a legnehezebb beszélni, mégis a legfontosabb. Ez a szexuális közeledés és az a különös, zavaros belső állapot, amelyet a tanítvány ilyenkor átél.

Képzeld el a helyzetet. Hetek vagy hónapok teltek el. A tanító szavai megérintettek valamit benned, amit korábban senki nem ért el. Megtanultál másképp lélegezni, másképp ülni, másképp figyelni. Valami elkezdett megnyílni benned egy régi fájdalom engedett, egy régi páncél repedezett. Kiszolgáltatott vagy. Nyitott vagy. Pontosan olyan állapotban vagy, amelyre a spirituális munka törekszik.

És ekkor a tanító közeledni kezd. Nem durván, nem hirtelen. Lassan, fokozatosan, a spirituális nyelv köntösébe burkolva.

A furcsa vonzódás!  Mi történik valójában?
Itt jön az a jelenség, amelyet a legritkábban neveznek nevén: fizikailag nem vonzódsz hozzá, mégis valami érthetetlen erővel húz feléje.

Ez nem szerelem. Ez nem véletlen. Ennek pontos neve és pontos mechanizmusa van.

Az első réteg: az átvitel jelensége. A pszichológia régóta ismeri azt a folyamatot, amelynek során a tanítvány vagy a páciens, a kliens, bárki kiszolgáltatott segítségkérő helyzetben a tanítóra vetíti azokat az érzelmeket, amelyek valójában korábbi meghatározó kapcsolatokból, sokszor a szülői kapcsolatból erednek. A tanító apafigurává, anyafigurává, a megértő és elfogadó felnőtté válik, akit esetleg gyermekkorunkban nélkülöztünk. Amikor ez a figura közeledik hozzánk, az nem csupán egy ember közeledése az az összes be nem teljesített vágy és régi seb egyszerre reagál.

A második réteg: a megnyílt állapot sebezhetősége. A meditáció és a spirituális munka szándékosan lazítja fel a belső védelmeket. Ez szükséges a gyógyuláshoz, de egyben rendkívüli sebezhetőséget is teremt. Aki ebben az állapotban kap figyelmet, melegséget, különlegesnek-érzést az agyban ugyanazok a jutalmazási mechanizmusok aktiválódnak, mint a szerelemben. Nem azért, mert valódi vonzódás van. Hanem azért, mert a lélek éhes, és valaki ételt kínál még ha az nem is igazi táplálék.

A harmadik réteg: a spirituális tekintély mágneses ereje. A tanító nem csupán egy ember. A tanítvány szemében ő a tudás hordozója, a fejlődés kulcsa, az a személy, aki látja őt talán úgy, ahogy még senki nem látta. Ez a projekció hatalmas vonzerőt teremt, amely teljesen független a fizikai megjelenéstől. Vonzódsz a szerephez, a funkcióhoz, a kapcsolathoz nem az emberhez.

A manipulatív tanító ezt pontosan tudja. Tudatosan vagy öntudatlanul, de tudja.

Hogyan Csinálja? A Fokozatos Határátlépés
A szexuális visszaélés a spirituális közegben szinte soha nem robban be egyik pillanatról a másikra. Van egy forgatókönyve, amelyet érdemes ismerni.

Először különlegessé tesz. A többi tanítvány közül téged kiemel. Hosszabban néz rád, több figyelmet szentel a kérdéseidnek, a csoportos foglalkozás után még szól hozzád pár szót négyszemközt. Elkezded érezni: te más vagy. Téged lát.

Aztán spiritualizálja a kapcsolatot.
Azt mondja, hogy köztetek különleges energetikai kapcsolat van. Hogy te különösen fogékony tanítvány vagy. Hogy a kapcsolatotok mélyebb szinten zajlik. Esetleg azt sugallja, hogy a közeledése egy magasabb rendű tanítás, egy speciális átadás, amelyet csak a legérettebb tanítványoknak kínál.

Majd teszteli a határokat. Egy kicsit hosszabb érintés. Egy kicsit személyesebb kérdés. Egy kicsit intenzívebb tekintet. Figyel a reakcióidra. Ha visszahúzódsz, visszalép  és elnézést kér, vagy spirituálisan magyarázza el. Ha nem húzódsz vissza, megy tovább.Végül titokzatossá teszi. Ezt ne mondd el másoknak. Ez kettőtök között van. Ez egy különleges kapcsolat, amelyet mások nem értenének meg.Ez a pillanat a titok pillanata az, amikor már egyértelműen nem spirituális tanításban vagy. Hanem csapdában.

Amikor a mágia eszközzé válik.
Van a visszaélésnek egy még rejtettebb, még nehezebben felismerhető formája amikor a tanító nem csupán szavakkal és figyelemmel dolgozik, hanem tudatosan használja azokat az energetikai eszközöket, amelyeket a spirituális hagyományokból sajátított el.

Képzeld el: rendezett életed van. Szereted a partneredet. Évek óta stabil, biztonságos kapcsolatban élsz. Nincs semmi hiányérzeted. Aztán elkezdesz járni ezekre az alkalmakra és valami érthetetlen, logikátlan folyamat indul el. Nem tudod megmagyarázni. Nem akartad. Nem keresed. Mégis egyre többet gondolsz a tanítóra. Egyre fontosabbá válik a jelenléte. A partnered hirtelen távolinak tűnik, a kapcsolatod szürkének, élettelennek, holott objektíven semmi nem változott.

Ez nem véletlen. És nem is a te hibád.

Bizonyos energetikai technikák, amelyeket a hagyományok eredetileg gyógyításra és emelkedésre szántak tudatosan fordíthatók a másik személy érzelmi és energetikai testének befolyásolására. Ismételt irányított figyelem, szándékos energiaátvitel érintésen vagy tekinteten keresztül, bizonyos légzés- és meditációs helyzetekben végzett tudatos kötésépítés mindez a laikus számára láthatatlan, érezhetetlen, mégis valós hatású lehet, különösen akkor, ha a tanítvány megnyílt, fogékony állapotban van.

A jelenség legfőbb ismertető jegye pontosan az érthetetlenség.
Ha azt érzed, hogy egy érzelem nem belőled jön, ha szerelmes vagy anélkül, hogy választottad volna, ha vágyakozol valaki után, akihez semmi logikus okod nincs vonzódni kérdezd meg magadtól: ez valóban az enyém?

A saját érzelmeid ismerősek.
Még ha fájdalmasak is, még ha zavarosak is van bennük valami, ami a tiéd. Az ilyen módon keltett érzelem ezzel szemben „idegen ízű”. Valahogy kívülről érkezik. Nem nő fokozatosan inkább egyszer csak ott van, mint egy tárgy, amelyet valaki a zsebedbe csúsztatott.

Ha ezt érzed: ne keresd benne a mélyebb jelentést. Ne spiritualizáld. Ne magyarázd múltbeli karmával vagy sorsszerűséggel.

Lépj ki. Azonnal. Visszanézés nélkül.

Mit Tegyél, Ha Ez Történik?
Állj meg. Nem kell azonnal mindent megértened. Nem kell azonnal tudnod, hogy mi történt. De állj meg.

Nevezd nevén. Amit éreztél, az valós volt de a forrása nem az volt, aminek látszott. A vonzódás valós érzés volt, de egy manipulatív helyzetben keletkezett. Ez nem a te hibád. Ez a mechanizmus bármelyikünkkel megtörténhet, különösen akkor, ha sebezhető, kereső állapotban vagyunk.

Lépj ki a helyzetből. Nem fokozatosan, nem udvariasan kivárva a megfelelő pillanatot. Azonnal Ki onnan!!! A valódi tanítók nem sértődnek meg, ha egy tanítvány elmegy. Aki sértődik, aki visszatart, aki magyaráz és győzköd az ezzel is megmutatja, ki ő valójában.

Beszélj valakivel, akiben megbízol. Nem a közösség egy másik tagjával, akire szintén hatással lehet a tanító. Egy baráttal, egy családtaggal, egy terapeutával. Valakivel, aki kívül van ezen a rendszeren.

Ne szégyellj semmit. A szégyenérzet ebben a helyzetben az egyik legkegyetlenebb következmény és pontosan arra számít a manipuláló. Hogy a szégyen elnémít. Hogy inkább magadat hibáztatod, mintsem kimondod, mi történt. Ne hagyd, hogy ez megtörténjen.

Egy mondat, amelyet meg kell jegyezni!!!A valódi tanító soha nem használja fel a tanítvány megnyílt, kiszolgáltatott állapotát saját szükségleteinek kielégítésére.

Soha.Kivétel nélkül.

Ha ezt teszi bármilyen szép szavakba csomagolja, bármilyen spirituális indokot talál rá az nem mesterség. Nem tanítás. Nem átadás.Az visszaélés. Mégpedig a legsúlyosabb fajtából: olyasvalaki részéről, akiben megbíztál, és aki pontosan tudta, mennyire bíztál benne. Ezt a cselekvést a segítő szakmákban nem véletlenül bünteti a törvény!

A valódi mester jelenléte szabaddá tesz. Ha egy kapcsolat egyre inkább megköt, bezár … menj el. A szabadság irányát mindig érzed, még akkor is, ha minden más homályos.

Radikális mégis egyszerű javaslataim. 

Ha valaki nem meditált életében kettőnél többet: ne tartson meditációs tanfolyamot.

Ha nincs valamiben többéves tapasztalatod azt ne tanítsd.

Ez felelősség és az önfejlesztés útja! A belső úton vezető embernek különleges és komoly felelőssége van a tanítvány sebezhető, nyitott állapotával szemben. A kereső ember elhozza a legféltettebb, legkiszolgáltatottabb részét az értelmen túli dolgok keresését, a szenvedéstől való menekülés reményét, a valami nagyobb utáni vágyat. Ezzel visszaélni nem egyszerűen tévedés ez egyfajta durva lelki visszaélés.

A mester nem az, aki a legtöbb könyvet olvasta. Nem az, aki a szépen beszél. A mester az, aki hosszú éveken át, napról napra, a csendben ülve megküzdött saját démonaival és ott, megszületett a tudása. A mester az, aki minden nap gyakorol.

Mindennél többet mond az, aki nem mesternek nevezi magát, hanem csendben leül, és megmutatja, hogyan kell ezt tenni.

Dunai Balázs
A Tudat Útján